2019. április 6.

Negyvenkettő

Negyvenkettő - mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.
Mindenki ismeri, mindenki szereti. Maga a válaszhoz vezető út, és a következmények meg bőségesen adnak lehetőséget filozofálgatásra is. De nem ezért idéztem, hanem mert engem ez a válasz legalább annyira meglepett, mint a pándimenzionális lényeket. Ha nem jobban. Mégpedig azért, mert én elég sajátságos és bensőséges viszonyt ápolok a 42-es számmal. Ez a szám ébresztett rá először, mennyire sérülékeny is a tudásom, mennyire buta is tudok lenni. Hogy hogyan? Következzék hát a mese.
Másodikban a szorzótáblát úgy kérdezte ki a tanító néni, hogy a számtan óra elején mindenki fölállt, ő meg sorban feladott egy szorzást és aki tudta, leülhetett, aki nem állva maradt. Nekik felírta a nevüket, és nekik másnapra százszor le kellett írni az elhibázott szorzást. Én persze sose maradtam állva, egész addig, míg egyszer felém közeledve, jöttek sorban a feladatok:
  • 6 * 8?
  • 6 * 5?
  • 6 * 6?
    Szépen bele is mászott a fejembe a hatos szorzótábla ritmusa, lelkiekben felkészültem a válaszra, amikor jött a kérdés:
  • 7 * 6?
    Teljesen ledermedtem. Kellett pár másodperc mire fejben átálltam, de már késő volt.
  • Állva maradsz!
    Így aztán másnapra leírtam százszor, hogy 7*6=42. Azóta se felejettem el, ma is tudom fejből! De épp ezért, nagyon meglepett, mi mindenre válasz ez a szám. Talán a tanító néni egy pándimenzionális lény volt?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése