2010. március 11.

A rajztanárnő

Hetedik általánosban volt egy rajztanárnőnk, művész volt, a Népszabadságban is jelentek meg rézkarcai. Minden rajzórán azt mondta rajzoljunk valamiről ami fontos nekünk, aztán járt körbe a teremben és megállt mindenki mögött pár percre és biztatta, “nagyon izgalmas amit csinálsz”, “ez nagyon érdekes”, “tegyél bele kicsit több színt”. Elég hamar rájöttünk, hogy akkor is ezt mondja, ha csak összefirkáljuk vagy összemaszatoljuk a rajzlapot. Mindenkinek mindig ötöst adott, mi meg a háta mögött jól kiröhögtük a lelkesedését.

Aztán egy év múlva elment és kaptunk egy igazi rajztanárt. Minden órán kirakott valamit az asztalra, vázát, almát, amit le kellett rajzolni és otthon kifesteni. A rajz persze nem sikerült tökéletesre, a festés is foltos lett, ő meg szigorúan osztályzott, már a hármas is ritkaság volt. Félévre már utáltuk a rajzlapot, a festéket az ecsetet. Az előző évben még oly kedves maszatolást a vízfestékkel meggyűlöltük.

Akkor csak a vidám, röhögcsélős, laza órákat sajnáltuk. Már tudom, ha a tanárnő marad, ma talán egy arcot is le tudnék rajzolni, de a tanár úrnak hála egy bögrét se tudok.